Péntek óta egyedül csinálom a reggeli műszakot. Felkeltés, mosdatás, öltöztetés, etetés, bölcsibe elvivés. Először azt gondoltam, szörnyen nehéz lesz két gyerekkel egyszerre mindent, de ők jól hozzá vannak szoktatva ehhez, szóval egyáltalán nincs már gond vele. Persze ha az egyiknek adok valamit, pont akkor és pont ugyanolyan a másiknak is kell... De ezt már megszoktam uncsihugiknál... :) Ettől függetlenül simán imádhatóak.
Péntek délután hirtelen megjelent a nagymama, hogy ő most elviszi őket magához, majd előkerült apuka is, akivel most találkoztam először, mert 1 másik városban dolgozik. Egyik dolog követte a másikat és végül a nagyiéknál vacsoráztunk. Segítettem egy kicsit a főzésben meg a feltakarításban (ezzel kivívtam a nagymama szimpátiáját), aztán sok-sok idő telt el amíg nem történt semmi... Mindenki el volt foglalva a maga dolgával meg a kölykökkel, én meg csak ültem csöndben és bólogattam okosan, amíg ők boldogan fecserésztek farsziul... (Iránból jöttek) Aztán kiderült, hogy van wifi... Az boldog pillanat volt...
Később anyuka is megérkezett a munkából, aztán sok-sok időre rá, mikor már a csajszik aludtak, elindultunk haza. Még a házból se léptünk ki, amikor hostapu a kezembe nyomta a kocsijának a kulcsát és mondta, hogy "Én megyek anyuval, te hozd haza a másik kocsit!" Én meg pislogtam nagyokat, hogy ööö izé... És ezelőtt 5 órával találkoztunk először!! Gondolom, valamiféle próba lehetett, hogy: "ha így, meglepve, sötétben hazahozza a kocsit, akkor bármikor" Hát sikerült. Hazaértünk. Mikor kiszálltam, csak annyit mondott: "You've survived!" Bumm pluszpont!
Hétvégén pedig felfedeztem az erdőt. Mikor hostanyunak említettem, azt kérdezte: "melyiket?" Jah igen, merthogy itt mindenhol erdő van. Mentem vagy másfél órát, mivel addigra az új vízálló csizma feltörte a lábamat, és a hegyen felértem egy olyan pontra, ahonnan kilátva minden irányban csak erdő volt. Simán megérte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése