Oförglömigt året

Sok mindenre büszke vagyok az elmúlt egy évből, Arra, hogy megvalósítottam a tervemet, eljutottam Svédországba és megtanultam egy teljesen új nyelvet. Sőt, ha jobban belegondolok igazából három nyelvet... Arra, hogy sikerült összekaparnom egy kis szociális életet, amit a svéd lehetőségek annyira nem támogattak... Arra, hogy sikeresen végeztem a munkámat, amit a rengeteg dicséret is bizonyított. Arra, hogy életben tudtam tartani ezeket a csibész ikreket. Arra, hogy legalább egy magyar dalt majdnem tudnak kívülről. De leginkább mégis arra, hogy ha bárki kérdezi tőlük, hogy milyen zenét szeretnének hallgatni, nem egy arab vagy perzsa számot vagy Beethoven harmadik szimfóniáját kérik, hanem a tőlem hallott Booyah-t vagy Wiggle-t... :D :D

Az utolsó hét gyorsan telt. Miután elmondtam nekik, hogy tériszonyos vagyok, azt gondolták, hogy a legjobb megoldás erre egy vidámpark-látogatás lesz... Úgyhogy elvittek Lisebergbe, Göteborg hatalmas vidámparkjába, Ott persze mindenre fel kellett ülni, mint kiderült: mindkét hostszülőm őrült bátor, magukkal ráncigáltak a legdurvább dolgokra is... Persze mindenhol az első helyen kellett ülni... A Helixen lepörgött előttem rövidke életem és őszintén kész voltam meghalni... Köszi a napot, de SOHA TÖBBET!

Bella dodzsemezik

 Megyünk a Helixre

Aztán voltak még baráti talik, amiket utálok, mert hogyan lehet valakitől elköszönni, akikkel az elmúlt évben legtöbbet szórakoztam és fogalmam sincs mikor látom őket legközelebb??

És eljött az utolsó este is... Mivel nem vagyunk az az érzelgős fajta, az elmúlt időszakban igyekeztünk poénokkal homályosítani a helyzet komorságát, de ekkorra már érzelmesre fordult az este. Hostapu 20 percen keresztül ecsetelte, hogy mennyire fontos tagja voltam a családjuknak, mennyire fogok hiányozni nekik, viszont mennyire drukkol, hogy jól alakuljon a sorsom. A végén még tequiláztunk is... Persze ők is mondták, hogy tartsuk a kapcsolatot, ami általában nem szokott sikerülni, de ő az összes lehetséges elérhetőségemet elkérték, úgyhogy reménykedjünk. 

Az utolsó napom délelőttjén még órákat játszottam az ikrekkel. Nem mondta nekik senki, hogy mi fog történni, de megérezték a dolgot. Többször fogták meg a kezemet, bújtak hozzám. Kedvesebbek voltak és szót is fogadtak nekem. 

                           

Mikor megérkezett értem a fuvarom és el kellet búcsúzni, az volt a második legrosszabb pillanat az elmúlt évben. Hostanyu ölelése közben sajnos eltörött a mécses, amit nem is nagyon sikerült befoltozni egészen addig, amíg apukám karjaiba meg nem érkeztem a Ferihegyen. A legrosszabb pillanat az volt, amikor a kislányok ölelgetése közben Izabella észrevette a könnyeimet és megkérdezte, hogy fáj-e valamim... 

Ez volt az én felejthetetlen évem, köszönöm a figyelmet mindenkinek!